http://ametist.mindenkilapja.hu
A művészet - az élet

 Festek...

Ülök az ablak előtt... festek - mint már annyiszor - apró tálkákban különféle árnyalatokat keverek:  színek... színek... színek... festek - mi mást is tehetnék? A versekből elegem van... egy időre - vagy örökre? Nem tudom... de most nem is akarok gondolkodni rajta. A minap kiállításon voltam, ott láttam egy képet - akár tükörbe néztem volna - egy utca képe volt:


Utcakép

... sötét utca
baljós árnyak
lezárt kapuk
üres házak
száradó virágok
a kertben
elhagyott kút
levél se rezzen
még a levegő is
mozdulatlan
bezárt szellem
kuporog egy
palackban...


Így hát festek... jó időtöltés, kellemes, ismerős terep - kikapcsolódom, nem gondolkodom, csak húzom a vonalakat ecsettel, náddal, kézzel... ahogy jön... a festés mindig megnyugtat, biztosan most is így lesz:


Festek

... húzom a vonalakat 
egymás után
sötétszürke
lilába hajló árnyak
vérző ég
fölfelé meredező
göcsörtös, fekete
ágak, zihál
sóhajt az éj
térdre rogy a lélek
egyetlen mozdulattal
elmaszatolom a képet...

 
... szörnyűséges...  ijesztő... én nem szoktam ilyen képeket festeni - nappali fények, tópart... kék ég, aranyló cseppek... ilyet már festettem tucatszor - rég volt... szép volt, legalábbis hittem benne, hogy az... talán inkább egy alkonyi táj - bíbor felhőkkel, rózsaszín kövekkel a parton - nem... a minap figyelmezettek, hogy túlságosan idealista vagyok, ráadásul kezdek elmenni a giccs irányába - van is benne valami... maradjunk realisták - az Élet nem Vidámpark... elém kúszik egy arc - egy utcai zenész fáradt arca, ki a falnak dőlve alszik, kezében szorongatva gitárját, mint legféltettebb kincsét - ez jó téma... nem is kell  festék, csak egy darab szén, egy-két elnagyolt vonal, a pillák seprűs árnyéka - fiatal még, de látszik rajta, hogy sok keserves megpróbáltatásban volt már része... mi is volt a nyakában? Talán egy lánc... behunyt szemmel gondolkodom, és beugrik: egy medál - borostyán foglalatban hófehér virág - furcsa ellentét a fiú kopott ruháját felidézve: nyilván nagyon becses számára, ha a nyakában hordja: pasztellkrétát veszek elő, s egészen halványan fölvázolom a függőt - sienna, umbra és fehér... fehér... a virág törékeny szirmai... szinte lélegzik... mint egykor, több ezer évvel ezelőtt - a kép elkészül, s már az ágy közepén kuporogva írom a verset:


  Virág

Egy borostyánkő
belsejébe zárva
- apró virág -
levele, szára
mintha élne, s
várna  a fényre
még őrzi  a Nap
sugarát
nem több, csak egy
virág
örök és változatlan
fehér szirom
borostyán foglalatban...

 
... az a parányi virág tudta, és most már én is tudom... az ember legyen hű önmagához és szívéhez, bármit hozzon is az Élet...  

 

 

 

"Nem akarok gyereket!" 


(Manapság egyre többen fogalmazzák meg ezt a súlyos véleményt. Vajon miért? Íme, néhány elképzelt szituáció, élethelyzet, amely rávilágít a problémára.)

 

I.

 

A diákszálló apró kis szobájában vágni lehetett volna a füstöt. A tárgyak szürke felhőbe burkolóztak, csak az ablakkal szemközti falon lógó gitár fénylett politúrosan. Két srác ült a földön egymás mellett, az egyik zömök, erős testalkatú - épp laptopján dolgozott - a másik nyúlánk fiú hanyagul szétterpesztett lábakkal ült a szőnyegen, s bambán meredt a semmibe, míg csapzott haja az arcába hullott.
- Adj már egy cigit, tudós!
- Most dobtad el a másikat!
- Nem mindegy az neked? Te a haverom vagy, nem pedig az anyám!
- Itt van, nesze, de ez az utolsó, én elhatároztam, hogy le fogok szokni róla.
- Melyikről? A füveset hanyagolod, vagy mindet, úgy általában.
- A füves cigit csak egyszer próbáltam, de már egyik sem kell! Mérgezze vele magát az, aki ezt
 a módját választotta az öngyilkosságnak!
- Micsoda hittérítő duma... a haverok körbe fognak röhögni, ha meghallják!
- Teszek rájuk, én a saját fejemmel szeretek gondolkodni.
- Látod ez az, amiről én már rég leszoktam... gondolkodni - egészségtelen.
- A ciginél is egészségtelenebb?
- Naná, ezzel nem a tüdődet rombolod, hanem az agyadat.
- Ezt meg hogy érted?
- Na ne provokálj, ma nincs kedvem lelkizni... inkább ugorjunk le a klubba, hátha sikerül fölszednünk egy-két csajt
.
- Most inkább nem... a múltkori kaland kissé megfeküdte a gyomromat. Alig tudtam lerázni később azt a vihogó libát, emlékszel még rá? Fekete rúzs virított a száján, a szemöldöke meg majdnem teljesen hiányzott. Olyan volt, mintha  a vámpírok báljából lépett volna elő.
- Csak nem hajtottad el? Egészen meghülyültél? A formája egész dögös volt...
- Na jó, megtörtént a dolog, ha ez érdekel, de másnapra már azt is elfelejtettem, hogy hívják. Jó lenne már valami normális kapcsolat, nem pedig ezek az egy éjszakás tyúkok.
- De finnyás lettél újabban, mit akarsz, ember? "Vegyél el mindent a mától" vagy hogy is van ez?
- Kösz, de most nincs hozzá kedvem... amúgy meg szoktál te a jövődre is gondolni néha?
- Most? Huszonegy éves koromban? Arra ráérek negyvenévesen.
- Lehet, hogy akkor már késő lesz...
- Kit érdekel? Csak az számít, ami ma történik, holnap fejedre eshet egy tégla, vagy szét-robbanhat ez az egész bolygó, úgy, ahogy van.
- És ha egyszer gyereked lesz?
- Nekem? Az ki van zárva...
- Csak nem azt akarod mondani, hogy soha nem fogsz családot alapítani?
- De igen! Rossz példának ott a saját családom: apám, aki hetente váltogatja a titkárnőit, és jó anyám, aki mártír arccal statisztál az eseményekhez, közben úgy tesz, mintha semmit nem sejtene.
- Kezdem már érteni...
- Dehogyis érted... ezt csak átélni lehet - egy ideig. Én mindenesetre hamar kiszálltam a buliból, semmi kedvem részt venni a képmutató, hazug életükben. A házasság kész rabság... nekem nem kell, az biztos. Most pedig lépek, haver... ha akarsz velem jössz, ha nem, akkor maradsz.

 

II.

 

Két bombázó beszélget a luxusszálló alagsorában lévő szépségszalon bejárata előtt:

- Szia, rég láttalak...
- Na igen, mostanában nem volt időm lejönni, mert fölkértek egy fotózásra.
- Tényleg? De jó neked... Mi készül rólad, talán naptár?
- Hogy képzeled? Elsőosztályú portfólióm lesz, külföldi ügynökségek számára.
- Gratulálok. Ki a menedzsered?
- X.Y.
- Hűha! Akkor tuti a siker... de azt mondják, ő bizony megkéri az árát...
- Erről nem szeretnék beszélni!
- Na jó, hagyjuk, sejtem, mi van a háttérben. Most hogy kerülsz ide?
- Le kell adnom még négy kilót, ez a feltétel - és csak két napom van rá.
- Ez nem túl egészséges dolog.
- Ha igazi modell akarsz lenni, akkor tökéletes alakra van szükséged.
- Ha egyszer gyereked lesz, akkor fuccs a tökéletes alakodnak.
- Nekem? Soha az életben... nem teszem tönkre magam és a lehetőségeimet egy gyerek miatt! Hogy jutott ilyesmi az eszedbe?
- Ismerek olyan modellt is, aki már boldog anyuka, mégis nagyon csinos.
- Egy igazi profi csak a célra hajt, nem siklik mellékvágányokra. Én céltudatos vagyok, és kőkemény üzletasszony leszek: később majd saját ügynökséget akarok, csúcs-modellekkel.
- Ha ez sikerül, nagyon gazdag leszel.
- Erre mérget vehetsz... úszómedencés házam lesz személyzettel, és legalább három luxus-autóm áll majd a garázsban.
- Soha nem akarsz férjhez menni? 
- Családra nincs szükségem, csak elvonnák a figyelmememet az erdeti célomtól. Én igazi nagymenő leszek, minden héten látni fogod arcomat a legnépszerűbb újságokban. 
- Irigyellek, amiért ilyen magabiztos vagy! Mondd, ha tényleg híres leszel, akkor is szóbaállsz majd velem?
- Hát persze... hébe-hóba eljöhetsz az irodámba, csak ne felejts el időpontot egyeztetni a titkárommal! 

 

 III.

 

Endi, a fiatal tudós épp azt a vízmintát analizálta, amelyet aznap délelőtt nyertek a folyóból. Minden különösebb vizsgálat nélkül is pontosan tudta, hogy mit fog találni benne, de azért gondosan bevitte az adatokat a számítógépbe. A bonyolult egyenlketek, számok egy tömény, minden élőlényre veszélyes, mérgező anyag jelenlétére utaltak. Hát persze... az új gyár - már vagy öt éve - folyamatosan beleengedi a vízbe a káros végterméket, elképzelhetetlen pusztítást okozva ezzel a környezetben.
  Endi komoran nézett a számokra, és azon gondolkodott, hány ilyen üzem létezik a világon, mely ugyanígy működik, mint ez: a bírság semmiség a haszonhoz képest, amit évről-évre zsebrevágnak a tulajdonosok, hát persze, hogy nyugodtan szennyezik tovább az élővizeket. Na és a levegő? A mérges gázok, melyek nagymértékben felelősek a globális felmelegedésért, az esőerdők kipusztulásáért? Nem beszélve a rengeteg elavult atomreaktorról, melyektől olyan  már a Föld, mint egy kibiztosított gránát...
  Hátradőlt székében, s hirtelen anyja kérlelő tekintete jelent meg képzeletében, amint így szól hozzá: "Kisfiam, mondd, mikor tartjátok meg végre az esküvőt? Hisz évek óta együtt éltek Zsuzsikával, és én nagyon szeretnék már nagymama lenni. Nincs nagyobb boldogság, mint egy gyerek!"  Akkor nem felelt az anyjának, de most lenézett a számadatokra, és gondolatban így válaszolt neki:  "Drága anyám, én már most sejtem, mi vár erre e bolygóra ötven-hatvan év múlva... Aki nem fogja fel, milyen súlyos a helyzet, az vagy tudatlan, vagy szándékos vakságban él... én pedig nem akarok utódot hátrahagyni egy ilyen felelőtlen világ számára."